Rónay György: Florentin Prunier balladája
Ellentállott húsz hosszú napon át,
és az édesanyja mellette volt.
Ellentállott, Florentin Prunier,
mert anyja nem akarta, hogy meghaljon.
Mikor megtudta, hogy megsebesült,
útrakelt a távoli tartományból.
Áthaladt a dübörgő tájakon,
hol roppant sereg hömpölyög a sárban.
Merev hajzata alatt zord az arca,
nem retteg senkitől és semmitől.
Tizenkét almát hozott egy kosárban
és egy kicsiny bögrében friss vajat.
* * *
Egész álló nap ott ült az ágy mellett,
melyben Florentin várja a halált.
Hajnali tüzgyujtáskor érkezik,
s marad, mig félre nem beszél Florentin.
Kimegy, ha mondják néki: „Menj ki” – és
bekötözik a szegény mell sebét.
És ha maradni kellene, maradna:
nézné keményen fia szenvedését.
Nem hallja tán a kiáltásokat,
míg vár s cipője átázik a sárban?
Olyan az ágynál, mint egy házőrző eb,
már nem látják se enni őt, sem inni.
Szegény Florentin sem tud enni már:
a kis bögrében megsárgult a vaj.
* * *
Gyötrött ujjai, mint a gyökerek,
fia sovány kezére kulcsolódnak.
Eltökélten nézi a sápadt arcot,
melyen folyik patakban a verejték.
A megfeszített torkot nézi, melyből
sipolva szakad ki a lehelet.
Nézi égő, száraz, kemény szemével,
mely olyan, mint a szikrázó kova.
Nézi és soha nem panaszkodik:
Így édesanya ő, a maga módján.
Szól: „Köhögnöm kell, elhagy az erőm.”
S ő felel: „Tudhatod, hogy itt vagyok.”
Szól: „Érzem én, hogy meghalok, anyám.”
S ő felel: „Nem, fiam, nem akarom.”
* * *
Ellentállott húsz hosszú napon át,
és az édesanyja mellette volt,
mint vén uszó, ki a tengert szeli
a víz fölé tartva gyönge fiát.
S egy reggel, mikor elfáradt nagyon már
a húsz éjtől – hol töltötte, ki tudja? –
Lecsuklott egy parányit a feje,
elszenderült egy egész kicsi percre;
s gyorsan meghalt Florentin Prunier,
csöndesen halt meg, hogy föl ne riassza.
